A My Name is Rachel Corrie c. előadást követő beszélgetésről készült beszámoló

(2006. április 28.)

London, Playhouse Theatre

A darab megtekintése után pár perccel a Whatsonstage szervezője, Terri bejelentette a beszélgetés résztvevőit. (A Rachelt alakító Megan még öltözködött, később jött.) Alan mellett a társszerző, a Guardian újságírója, Katherine Viner és a Royal Court színház képviseletében a nemzetközi produkciós igazgató, Elyse Dodgson állt a színpadon. Öt széket foglaltak el, egy közepes színpadon balról a második széken ült Alan. A bejelentés alatt (amikor még álldogáltak a székek mögött), Alan kihúzta magát és az egész megjelenése pozitív, kiáradó volt, ha értitek, mire gondolok. Világoskék farmert viselt, fehér inget (nem betűrve), sötét cipőt és egy szép, könnyed, barna zakót. Leültek. Alan kis idő múlva máris az ásványvízért nyúlt, ami mindenkinek a széke mellé volt készítve. Rövid idő múlva megérkezett Megan Dodds és leült a székére Alan mellé. Terri bejelentette az érkezését, mi tapsoltunk, Alan pedig kedvesen megsimogatta Megan hátát (olyan "jól van, ma este is nagyon jó voltál" mosollyal). Dee azt írja a feljegyzéseiben, hogy amikor Megan bejött, Alan kihúzta Megan a földön lévő ásványvizes poharát a széke alól, hogy a lány jobban elérje. (Ez igazán kedves volt tőle.) És azt is megemlíti, hogy Alan vizonylag gyorsan megitta a vizét és ezután végig az üres pohara után nyúlkált. Ezt én nem vettem észre, de Alan tényleg nagyon szomjasnak tűnt már az elején. Egyébként a beszélgetés közben Alan több emberre is hosszan nézett a közönségből. Másodpercekig nézett valakit, majd, mint aki álomból ébredt fordult másfelé.

1. Terri megkérdezte, hogy hogyan kezdődött a darab összeállítása. Alan válaszolt. (Egész este dominálta a színpadot, nyilvánvalóan nagyon a szívéhez nőtt ez a darab. Másokat is hagyott szóhoz jutni, sőt több esetben maga adta át a szót, de azért érezni lehetett, hogy ez igazán fontos neki.) Alan elmondta, hogy az egész azzal indult, hogy olvasta Rachel a halála után kb. 10 nappal a Guardianban publikált e-mailjeit. "Nem kell magyaráznom, hiszen látták a darabot, hogy Rachel milyen jól írt és ez az, ami megfogott engem." (I was struck by the quality of her wtriting.) Érdekes volt azonban, hogy pont az aznapi számban voltak ezek az e-mailek és nem egy olyan számban, amit éppen nem olvasott. ("Előfordulhatott volna, hogy pont aznap nem olvasom.") Ezután már csak keresnie kellett egy színházat, ahol a Rachel e-mailjeiből és egyéb hátrahagyott írásaiból összeállított darabot színpadra állítják. És ez lett a Royal Court Theatre.

Alan végig lazán, átvetett lábbal ült és a karját is hasonlóan pihentette az ölében. Ekkor éppen felénk nézett - bár kétséges, hogy a fényektől mit látott, vagy hogy kire pillantott pontosan - így sajnos nem mondhatnám, hogy sok mindenre emlékszem abból, amit Katherine Viner a darabról mondott, de az biztos, hogy Rachel testvére megfeszített munkával gépelte be az akkor már halott Rachel e-mailjeit (azt hiszem 184 oldalt összesen), hogy el tudják kezdeni a munkát.

2. Hogy alakították ki a darab szerkezetét, hogyan dogozott együtt Katherine és Alan?
"Olyan volt, mintha a piacon adtuk-vettük volna az ötleteket, (Well, this was like being on a market place), ez az ötlet jó, az a másik nem annyira, szóval ki kellett próbálni dolgokat, meg kellett beszélni, hogy mi maradjon benne, mit vegyünk ki stb." (Itt Dee szerint /http://deeindiana.livejournal.com/ Alan szívből nevetett, amikor azzal viccelt, hogy a végére mindenkinek sikerült megmutatnia, hogy mennyi mindenben neki volt igaza.)
"A Gázai-övezetben játszódó részt egyszerű volt összeállítani, mert az első lövésektől kezdve a kétségbeesés és düh magától szólt az írásból. Rachel szülei azt kérték, hogy bárhogy is lesz, Rachelt ne állítsuk piedesztálra. És ez jó volt így, féltékenyen óvtuk az erényeit és hibáit, a hangossága, a politikai éretlensége, a zajossága stb. mind belekerült a szövegbe."

3. Hány embert hallgatott meg Alan és mi döntötte el, hogy Megan kapja a szerepet?
"Ezt ki kérdezte?"- fordult Terrihez érdeklődve Alan. És Terri mutatta az első sorokban ülő Angelina nevű 15 éves lányt. "Szeretted volna megkapni a szerepet?" - kérdezte Alan viccesen odahajolva a lányhoz. (vigyorgás) Angelina olyan zavarba jött, hogy nem is válaszolt semmit, csak mosolygott. Megan pedig úgy tett, mintha befogná a fülét, és énekelne, hogy ne hallja Alan következő szavait. (La-la-la-la-la.) (vigyorgás)
Alan: "Nem hallgattam meg senkit. - mondta lassan. Csak felajánlottam Megannak a szerepet." És mutatta, hogy szorított azért, hogy Megan elfogadja azt. (Angolszász szokás szerint felemelte a kezét és összekulcsolta a mutató és középső ujját.) Elmondta, hogy egyszer dolgozott vele a Hitchcock Blonde c. darabban a Royal Court-nál és amikor látta egy próbán az asztal másik oldalán, akkor jött rá, hogy Megan tényleg mennyire jó. Említett néhány darabot, amiben látta Megant, például a híres Ben Elton darabban, a West Enden futó Popcorn-ban. gy tudta, hogy Megannak kellene eljátszani a szerepet. A Dee szerint fülig pirult Megan válasza erre hozzánk: "Lefizettem, hogy ezt mondja." (vigyorgás) Alan: "Persze, ez nyilvánvaló." (vigyorgás)

4. Volt valamilyen kérdés Meganhoz, hogy milyen érzés egyedül végigjátszani a darabot? "Soha nem tűnik 90 percnyi hosszúnak." Még az egy személyre háruló felelősség terhét mlítette, de sajnos másra nem emlékszem.

5. Mit kérdeznének Rachel Corrie-tól, ha megtehetnék?
Mindenki válaszolt valamit, de csak Alan válaszára emlékszem, aki azt mondta, hogy anélkül, hogy nagyon idealizálni akarná Rachelt, azt le kell szögeznie, hogy egy rendkívüli és elbűvölő (extraordinary and fascinating) lányról van szó."És pont az a lényeg, hogy többé nem kérdezhetünk tőle semmit." Az egész színház elcsendesedett erre. (The point is that you can't ask her any questions. That's the point.)

6. Mit adott az alkotóknak a darab? Mit jelent majd nekik 5 év múlva ez a tapasztalat?
Elsőre nem nagyon lehetett hallani a kérdést, sem a színpadon, sem a nézőtéren. Erre Alan vigyorogva a középen ülőkhöz: "Lennének kedvesek előreadni a kérdést?" Végül a kérdező megismétli, hallhatóan. Alan válasza: Nem tudja, hogy pont 5 év múlva mit jelent majd neki, ugyanúgy jövő héten is fontos lehet ez a tapasztalat, del főleg az az érdekes, hogy Rachel mit kezdett a számára felkínált lehetőségekkel, mivel az életünk arról szól, hogy hogyan tudunk élni a lehetőségeinkkel. (Life is about choises.)

7. Volt egy kérdés arról, hogy készítenek-e a darabból esetleg filmet?
Alan szerint a darabból egy egész estés, nagy filmet nem tudnának készíteni, mert az egész más jellegű, kellenének más szereplők és ennek megfelelően más szövegek is, ami elvonná a figyelmet Rachel írásairól stb. Azt azonban el tudja képzelni, hogy valamilyen TV felvétel készüljön a darabból, de erre vonatkozó konkrét tervek még nincsenek.

8. Benne van a darabban minden, aminek benne kell lennie Rachel írásaiból?
Alan tétovázik. Voltak viták arról, hogy mi kerüljön bele, például, hogy benne legyen-e a Dairy Queen-es vers a szövegben, (amit valójában a próbák során, egészen későn tettek bele), "de ha teljesen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy aminek benne kell lennie, az belekerült és úgy, ahogy bele kellett kerülnie." - mondta Alan. Pl. egyértelmű volt, hogy azzal kezdődik a darab, hogy Rachel felébred a vörösre festett szobájában és azzal végződik, hogy család, akinél lakott borsót kínálnak neki enni és elhagyja a színpadot. Az volt inkább érdekes, hogy hogyan tartják majd meg végig a darab erejét. Alan újra megemlítette a Dairy Queen-es verset, ami emlékekből táplálkozik. Miközben szenvedélyesen beszélt, mindkét tenyerét maga felé fordítva a válla mögé csap a levegőben ezzel utalva arra, ami elmúlt, ami mögötte van. (Alan gesztikulálása fantasztikusan erőteljes és pontos. Gesztikulál, de nem feleslegesen, egyszerűen csak kifejezően kíséri a mondandóját.)
Említi Rachel dalát is, ami szintén belekerült a darabba. Ennek is elmondja a történetét. Rachel szülei, vagy testvére valamelyik beszélgetésen megkérdezték, hogy "ja és azt tudja, hogy Rachel tudott énekelni is?" "Oh", mondta Alan. "Várjanak egy percet!" - és eljátszotta, hogy egy képzeletbeli papírhalomra veti magát (tényleg vetődött, kicsit úgy, mint amikor azt mutatta a Conan O'Brien interjúban egyszer, hogy hogy kanyarodott az autóvezetés óráin az oktató felszólítására :-)). Szóval a képzeletbeli asztalra vetődik, kutat egy cetli után, hogy felírja, hogy ez is belekerüljön a darabba. És elmondja, hogy rögtön tudta, hogy Megan egy széken állva, erőteljesen fog egy dalt énekelni. Csak meg kellet kérdeznie Megant, hogy tud-e énekelni. (Ez saját megjegyzés, de tud. Borzongatóan szépen.)

9. Valaki megkérdezte, hogy nem akarták-e, hogy a darab végén videófelvételen megjelenő 10 éves Rachelt egy színészpalánta játsza el? És ha nem, akkor nem lehetne-e nagyobb a TV képernyője, amin a felvétel megy?
Az első kérdésre válaszolva Alan kijelenti, hogy "nem, ez szóba sem került, mert épp az a fontos, hogy őt magát lássuk, azt a kislányt, aki már ilyen fiatalon érzékeny volt a világ problémáira, hogy aztán felnőve elutazzon a Gázai-övezetbe." A képernyő nagyságára utalva elmondta, hogy azért nem akartak nagyobb képernyőt, mert akkor a néző már az elején arra figyelne, azon morfondírozva, hogy "na, ezen a képernyőn valami menni fog" (something gonna (!) happen here) és ez nem lett volna jó. De együtt tud érezni azokkal, akiknek olyan rossz a látásuk, mint az övé (!) (eyesight as bad as mine) (Alan vigyorog), de azért azt reméli, hogy legalább egy kicsit látják a kis Rachelt és legalábbis jól hallják, amit mond. (Ami igaz is.)

10. Jön egy kérdés arról, hogy jobb volt-e a korábbi, kisebb színházban játszani a darabot, vagy ez a jobb?
"Nem gondolom, hogy ez vagy az jobb. Mindenhol máshogy jön át a darab. A Royal Court kisebb termében minden este százan voltak Rachel-lel a Gázai övezetben, majdnem hogy belekerültek a történet közepébe." A nagyobb termekben más a hatás, és vannak előnyei is, például itt meg tudták építeni egy falat, aminek a tetejére Megan egy ponton fel is mászik, ami a kisebb színházban elképzelhetetlen lett volna. Alan elmondja, hogy figyelemmel kísérte a visszajelzéseket és úgy vette észre, hogy a darab együtt erősödött a színház nagyságának növekedésével.

Főleg az Alanhoz szóló kérdéseket írtam csak fel. Még más kérdések is voltak az est résztvevőihez, de nem nagyon tartalmaztak új, vagy érdekes elemet, így válaszaikat kihagytam. A végén Terri lezárta a beszélgetést. (kb. 40 perc volt). Tapsoltunk. Alan pedig nekünk tapsolt, azt hiszem azt akarta jelezni, hogy örült, hogy érdeklődtünk a darab iránt.