A ZDF a Berlini Filmfesztivál idején készült Alan Rickman interjúja - 2006

ZDF: Hogyan viszonyul a szerepéhez, a fimhez?

Alan Rickman: Tetszett ez a szerep...Jó volt játszani, kicsit olyan volt, mint egy western-filmben, amikor az idegen férfi belovagol a városba (mosoly), kiköti a lovát egy oszlophoz ...Nem ismeri senki, a film során derül ki, hogy ki ő és aztán látod, ahogy elhagyja a várost, tovább áll. Ez egy örökérvényű történet.

ZDF: A filmben egyszer szóba hozzák a brit akcentusát, ami nagyon tetszett nekem. Előfordult már Önnel is ilyesmi?

Alan Rickman: Ó, igen, Amerikában sokan mondják, hogy tetszik nekik az akcentusom. (mosolyog) Nem tudom, miért..., (nevet) különösen mivel minden második mondatnál visszakérdeznek, amikor mondok valamit, "tessék?"...Sokszor előfordul, hogy nem értik, amit mondok. Szóval ez egy kicsit...furcsa. (mosolyog)

ZDF: Szóval előfordult ilyesmi?

Alan Rickman: Igen, sokszor.

ZDF: És Kanada? Olvastam, hogy nagyon tetszett Önnek az ország...

Alan Rickman: Igen, gyönyörű, gyönyörű hely. Az a jó, ha az embernek van elég ideje barangolni és felfedezni a vidéket. Igazán sok látnivaló van arrafelé. Nagyon változatos képet mutat, mind kulturális, mind földrajzi értelemben. Nagyon jól el lehet ott tölteni az időt.

ZDF: Megfelelő színhely volt a film forgatásához?

Alan Rickman: Tökéletes volt. Igen...Wawa ...de majd úgyis látják a filmben...szóval az ember ott tényleg érzi, hogy milyen lehet egy istenhátamögötti kisvárosban élni egy közösség tagjaként. Tökéletes volt a forgatáshoz.

ZDF: Mondana valamit a szerepéről? Nagyon erőteljes szerep...

Alan Rickman: Igen, erőteljes...Ez egy belső utazás története, aminek során Alex újra felfedezi, hogy ki is ő valójában. Azt hiszem, hogy a szerepet az teszi játszhatóvá és kifejezetten élvezhetővé, hogy Alex szeret viccelni. A legegyszerűbb, legbutább dolgok kapcsán is előjön egy mosolya. Nem vesztette el a kapcsolatot a kisfiúval, aki a bensőjében él.

ZDF: Lehet, hogy pont emiatt jön ki olyan jól Lindával?

Alan Rickman: Azt gondolom, igen, pontosan. (...) Azt hiszem egy autista ember mindig kapcsolatban van a gyermeki énjével. És ez jót tesz Alexnek. Olyan neki, mint egy szem gyógyszer, vagy kanalas orvosság.

ZDF: Mi volt az leginkább, ami ebben a szerephez vonzotta, amikor a forgatókönyvet olvasta?

Alan Rickman: Elsősorban az, hogy ez egy nagyon jól megírt történet. Azt hiszem, minden színész ezt felelné erre a kérdésre, de már az első oldal olvasásakor meg lehet mondani, hogyha jó írással van dolgunk, egyszerűen szeretnénk a második oldalra lapozni. Vannak olyan írások is, amelyek esetében nehezünkre esik a lapozás, vagy látszik, hogy egyes részek jók benne, de mások nem annyira és változtatni kell rajta....De ezt a forgatókönyvet nem tudtam letenni. Ennek az az oka, hogy Angela Pell nagyon jól ismeri a témát, amiről írt, így az általa teremtett karakterek nagyon valóságosak, ismeri a nyelvüket. Nagyon nagy ajándék a színész számára, ha a forgatókönyvíró ennyire biztosan dolgozik az anyagával.

ZDF: Hogyan készült a szerepre? Vannak autisták a környezetében?

Alan Rickman: Közvetlenül nincsenek. Találkoztam autista gyerekekkel, de korábban semmit sem tudtam róluk, az autista felnőttek életéről pedig még kevesebbet. De miután gondolkoztam ezen, arra jutottam, hogy ebből a szempontból nem készülök rá, hiszen pont az a lényeg, hogy ne tudjak semmit. Hiszen Alex is ennyit tudott róluk. Semmit.

ZDF: Hogy emlékszik vissza azokra a jelenetekre, amelyekben a hóban játszott Lindával?

Alan Rickman: Nos, Alex először nem nagyon volt hajlandó a hóban játszani, mivel ő nem olyan ember. Inkább beburkolózott a sáljába, így egy bizonyos értelemben nagyon "angolosan" viselkedett. De Linda éppen ezt a leckét tanítja meg neki. Azt, hogy képes legyen leülni a hóba és játszani.

ZDF: Ön szereti a havat?

Alan Rickman: Ó, igen. De csak ha thermo alsó van rajtam. (nevet)

ZDF: Mondana néhány szót a történetről? Végig váltakoznak a vidám és a drámai részek...

Alan Rickman: Ó, szerintem ez jó! Amikor például Hamletet játszottam...errr.....néhány évvel ezelőtt (mosolyog) mindig nagyon örültem, amikor a közönség nevetett. A Hamlet néhol valóban nagyon vicces és a Lear király is és helyenként más drámák is, amelyeket az emberek általában nagyon komolynak tartanak.Szerintem Ibsen is nagyon vicces például.

ZDF: De szükség volt ilyen hirtelen váltásokra?

Alan Rickman: Az élet is ilyen, nem? A legkomolyabb helyzetekben is helye lehet a nevetésnek. Persze nem olyan esetekre gondolok, amikor emberek nyomorúságos körülmények között, kilátástalan szegénységben élnek, éheznek, nincs hol lakniuk, vagy ilyesmi, de az életben sokszor előfordul, hogy az ember azt mondja magának, "ó, szegény én," a következő percben pedig jön van valami, amin nevetni lehet.

ZDF: Az utolsó kérdés teljesen eltér az előzőektől. Gondolja, hogy a házimozi rendszerek elterjedése miatt elfogy a mozibajárók csoportja?

Alan Rickman: Remélem, hogy nem. Elvesztenénk azt az örömteli érzést, amit az jelent, hogy másokkal együtt nézünk meg valamit, a közönség részei vagyunk. Mert úgy az emberek csak a bátyukkal, az anyukájukkal, a gyerekeikkel vannak együtt, nem pedig egy 100, 200 vagy 1000 emberből álló csoporttal, annak tagjaként. Én mint színész tudom, hogy a színházban létezik az ún. "közösségi erő;" ami befolyással van arra, hogy egy történetet hogy adnak elő és azt hogyan fogadják. Én fontosnak tartom, hogy mindannyian összegyűljünk és együtt fogadjunk be történeteket, mint például ezt is. Ez egy létező emberi igény és azt hiszem, hogyha odáig jutunk, hogy annyira elhatárolódunk egymástól, hogy mindenki otthon ül majd magas falakat építve maga köré, az nemcsak a mozi, de szörnyen sok egyéb dolog halálát is jelenti majd.