Andrew Marr bevezetője. Kijelenti, hogy nem táplál arra vonatkozó illúziókat, hogy bárki is figyelne rá, de azért felteszi a kérdést, valamit az actoni gyerekkorról. („working class boy” with a father who died early) Fogalmam sincs mi volt a kérdés, mert a következo percre koncentráltam, mikor Alannek meg kellett szólalnia. (Nem volt hangosítás egyébként, így semmi nem torzította a hangját.) Megszólalt. Hát igen, Alant látni és hallani a tökéletes audio-vizuális élmény, azt hiszem. Azzal kezdte, hogy 2 dolgot szeretne kérni. Először azt, hogy ne fényképezzünk, mert nem akarja, hogy az internetre kerüljenek a képei, (gondolom, elege van azokból a fotósokból, akik a neten árulják a dolgait) másodsorban azért sem, mert - ahogy mondta - nem fogja tudni, hol van, utalva arra, hogy vakuvillogásban nem lehet beszélgetni. Azután azt mondta, hogy ha bárkinél van valami, amivel rögzíteni lehet a beszélgetést, azt kapcsoljuk ki vagy MEGÖL bennünket. „…turn it off now… (komolyan várakozva körbejártatta a pillantását, miközben senki nem mozdult) otherwise I’ll kill you.” Mindenkiből kitört a nevetés, belőle is persze.
Persze eddigre elfelejtette, mit kérdezett Andrew. „What was the question?” (Nevetés.) Andrew Marr folytatja tehát, szóval Actonban nevelkedett stb. „Yep.” (Sajnos erre a részre képtelen vagyok visszaemlékezni. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy teremben vagyok Alannel, így kevésbé tudtam koncentrálni.)
Tanulmányok a Latymer iskolában. Az angol és a művészet érdekelte, a többi tárgyhoz nem nagyon volt érzéke, pl. egyszer fizikából sikerült egy 4%-os dolgozatot írnia, amire a tanár azt írta „hysterical”. Alan kijelentette, hogy a tanár a „hysterical”-t nem a szuper vicces, hanem a hajat tépően idegesítő jelentésben használta. Összesen egy dolgot sikerült megértenie fizikából: a „collapsing can” kísérletet, mert az vizualitással felfogható volt, el tudta képzelni, persze arról sem tudta, hogy mi az.
Iskolai színjátszás. Szuper tanárok. Karácsonyi színdarab, mindenféle őrület, például tanárok ellenkező neműnek öltöznek stb. (vigyorgás). Ott kezdett rájönni, hogy a színjáték tetszik neki. Andrew Marr megkérdezte tőle, hogy érezte-e, hogy jól játszik. Erre azt mondta, hogy az ember nem tudja, hogy jó, amíg mások nem mondják neki. (Visszajelzés tehát nagyon fontos, ezt régebben is mondta.) Emlékszik arra a pillanatra, amikor elõször érezte, mennyire fontos, hogy jó legyen, mert egyébként bukik az egész darab.
Említette az egyik tanárát, aki elég öntörvényű volt ahhoz, hogy az érettségin hagyta őket tankönyveket használni, mivel tudta, hogy értik az anyagot. (Alan is kijelentette, hogy a vizsgáknak nem a vizsgázók memóriáját kellene tesztelni elsősorban.) Alan neki köszönheti azt is, hogy felvették a Chelsea Képzőművészeti Főiskolára. Ő javasolta neki, hogy az érettségi rajzanyagait (portfolió) ne vigye magával a felvételire, hanem mondja azt, hogy elvesztette őket, vagy özönvíz volt otthon és csak 2 absztrakt rajz maradt meg. (Ezeket kifejezetten a felvételire készítette és igazán jól sikerültek). A felvételin csak néztek rá, és megnyugtatták, hogy ez a kettő nagyon tetszik nekik, de kérték, hogy azért szíveskedjen legalább egy csendéletet rajzolni még. „Ezek szerint jó volt a gyümölcstálam” – nevetett Alan utalva arra, hogy végül felvették.
Andrew Marr kérdése: Miért épp a Chelsea Főiskolára jelentkezett?
A Chelsea egy nagyon rangos főiskola volt, így kézenfekvőnek tűnt, hogy odamegy, mivel volt némi tehetsége a rajzoláshoz, bár ahogy elmondta akkoriban semmilyen értelemben nem tudta, hogy ki volt ő valójában. A barátai is oda iratkoztak be (talán négyen is), így ő is.
Az első nap a Chelsea Főiskolán egy marék gyufát kellett lerajzolniuk, megjelölni, hogy hová estek stb. (Alan eljátszotta, milyen képet vágott erre. Értetlenkedve rázta a fejét, mint aki nem érti, mi a jó abban, ha valaki lehulló gyufákat rajzol, de végülis mindegy, miért ne?) Aztán meztelen emberek rajzolása következett. Ez elég nagy (és sokkoló) változás volt ahhoz képest, hogy előzőleg maximum „mit csináltam a szünidő alatt” típusú képeket vártak el tőle. (Vigyorgás.)
Ahogy elmondta, összességében zavarodott fiú volt még, akinek nem volt fogalma arról, hogy mit akar csinálni az életével. Végül, mint tudjuk kis grafikus vállalkozást alapított a barátaival és gyakorlatilag mint ügynök ajánlgatta a dolgaikat ott, ahol érdeklődést remélt.
Arra a kérdésre, hogy mostanában is fest-e (fõleg vízfestményekre utalt Andrew Marr, amiben Alan nagyon jó volt) azt válaszolta, hogy néha rajzol, de mivel nem használja az agyának azt a részét, így a művészi látása nem túl erőteljes, ha bármibe kezdene, hátrányban lenne azokhoz képest, akik rendszeresen alkotnak.
Kiderült róla, hogy mod és nem rocker volt. (Ez nagyon fontos info volt; a britek, akik értették mit jelent, nagyon örültek és morajlottak.) Én magam csak annyit tudok, hogy a 60-as években ez a 2 irányzat dívott a fiatalok között. A rockerek fekete bőrkabátban és nagy motorokkal jártak, a mod-ok pedig kisebb robogókkal és csinosabb cuccokban.
Színház. 1972-t említette Andrew Marr, mint valamelyik amatőr színjátszó-csoport működésének kezdetét, amelyben Alan is érintett volt. Ekkor indult meg a „háború” a képzőművészet és a színészet között Alan életében. (Alan nagyon bólogatott.) Nagyon helyes volt, ahogy a kezdetekrol beszélt. Elég határozatlan volt akkoriban és kijelentette, hogy mindig (azóta is) 10 évvel le volt maradva magához képest. „I’ve always been 10 years behind myself.” Valamit magyarázott arról, hogy az ember agya (feje) útban van, amikor fontos dolgokról van szó. A levegőbe rajzolt is egy képet, pontosabban egy karikatúrát erről, amit valahol látott és a fej és a test ellentétéről szólt. (Sajnos nem tudtam feljegyezni mi volt ez, túl sok mindent mondott, de a képzelet kedvéért elmondom, hogy a levegőbe rajzolt az ujjával egy 6 kockából álló képregényt és magyarázott.) A lényeg az volt, hogy amikor végre játszani kezdett, felszabadult és a teste pontosan jelezte, hogy jó helyen van. („There was a huge sigh from my body that I was in the right place.”)
Színészoktatás. Szerinte az oktatással az a baj, hogy manapság a tanároknak túl sokat kell adminisztrálniuk és ez gátolja őket abban, hogy normálisan tanítsanak. Nagyon fontosak a jó tanárok, mert az nem elég, hogy valaki tehetséges és jó ötletei vannak, komoly munkára van szükség, arra, hogy valaki összefogja őket és arra, hogy a tanítványok kifejlesszék képességeiket. Ehhez támogatás kell. És persze meg kell tanulni a szakmát. „People have to learn their craft.”
Mi volt az első átütő darab, amihez köze volt? Peter Barnes Bertrand c.darabja volt II. Fülöpről az Aldwych színházban 2 évvel azután, hogy befejezte a színművészetit. Őrületesen szerette azt a darabot, („it was thrilling to me”) és megváltoztatta az életét. Peter Barnes-szal késobb is dolgozott többek között az Edinburgh Fesztiválon a The Devil’s an Ass és a Measure for Measure-ben.
Royal Shakespeare Company. Ugyebár nem volt egy szörnyen élvezetes tapasztalat kérdezi Andrew.
Nagy csönd, tétova válasz. „Az RSC elvileg tetszett nekem még mielőtt odakerültem,” – mondja Alan lassan, hiszen "az RSC a színjátszás Mekkája volt". Emlékszik rá, hogy első nap taxival közeledett az RSC-hez arra gondolva, hogy ez tényleg komoly dolog, „it’s not a joke.” Ott azonban nem értett egyet egy csomó dologban a többiekkel, például a Viharban Ferdinánd alakítására a rendező azt mondta, hogy nevetni fognak rajta, amikor nem kellene stb, de Alan akkor sem akarta máshogy játszani, mint ahogy eltervezte. Ahogy mondta, talán korai volt akkoriban csatlakoznia az RSC-hez. („Maybe I went there a bit too soon.”) Az első év végén érezte, hogy el kell jönnie. Amikor 1985-ben visszatért, már pontosan tudta, hogy mit keres ott, mit akar és az a munkája (a híres-neves "Ahogy tetszik") jól is sikerült.
Filmezés. Kérdés: Annyira sikeres, hogy azt csinál, amit akar, vagy várakozással tekint a filmes ajánlatok elé.
A második persze, Alan rázta a fejét arra a feltételezésre, hogy azt csinál, amit akar. Arra kérdésre, hogyan választ szerepeket kijelentette, hogy az embernek meg kell tanulnia hallgatnia a kis hangra a bensőjében „small voice inside”, azt edzenie és védelmeznie kell és ha ez sikerül, a rendezők felismerik, hogy pont erre és erre a színészre van szükségük. (Itt jegyzem meg, hogy Alan nagyon határozottan beszélt és sokat gesztikulált. Pl. ennél a résznél is határozottan mutogatott, amikor arról volt szó, hogy melyik színészt választják ki egy darabra.) Itt említette azt is, hogy valahol az ember örökké 10 éves marad.
Andrew Marr megkérdezte, hogy Alan hogy jön ki a nagy hollywoodi stúdiókkal, szarkasztikusan emlegetve, hogy remekül játszott a Robin Hood kivágott jeleneteiben. Volt némi moraj persze, mert a hallgatóság nagy része ezt soha nem fogja megbocsátani Costnernek, és Alan sem örült a kérdésnek egyáltalán, feltűnően mereven nézett, de kijelentette, hogy mindenkit szeretne emlékeztetni arra, hogy a film címe Robin Hood (erre persze csápoltunk, mert hiába RH a címe, ha mindenki tudja, hogy ehhez képest is az övé a film) és úriemberhez méltóan leszögezte, hogy ő igazán nem tudja, hogy ki vágatta ki azokat a jeleneteket, hogy Costner vagy a stúdió, nyilván egyensúlyt kellett valahogy teremteniük. (Elégedettek voltunk a válasszal, mert a maga módján utalt rá, hogy ez csak kivagdosással sikerülhetett.)

Andrew Marr ezután a Die Hard-ról kérdezte persze, hogy miért vállalta el, mit látott benne érdekesnek.
„Örülök, hogy elvállaltam”- szögezte le Alan. Két év színpadi szereplés után (Veszedelmes viszonyok, London-New York) jó volt valami mást játszani, bár nem volt egyszerű a döntés. Először nemet mondott, de az ügynöke emlékeztette rá, hogy filmes újoncok általában nem szoktak 2 napi hollywoodi tartózkodás után szerepet kapni, így elvállalta, de mint tudjuk át akarta formálni a történetet. Itt egy kicsit beszélt arról, amiről szokott a DH kapcsán, tehát, hogy át akarta gondolni, ki ez a Hans, milyen életet él, mit eszik reggelire és persze említette, hogy öltönyben képzelte el és nagyon örül, hogy belekerült az a rész, amikor találkozik John-nal és megjátssza, hogy amerikai.

Andrew Marr átadta a szót a közönségnek, megköszönve, hogy Alan addig is ilyen őszinte volt. (Nem sok újdonságot árult el persze, de komolyan válaszolgatott. Úgy nézett ki, hogy egész lényével ott volt és ez sokat jelentett nekünk.)

Valaki azt kérdezte, hogy volt-e valami, amit nagyon szeretett volna eljátszani. Alan nemmel válaszolt (inkább arra utalva, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni) és azt mondta, hogy az embernek arra kell nyitottnak lennie, ami jön.

Hollywoodról is volt egy kérdés, de Alan határozottan kijelentette, hogy nem gondol Hollywoodra, nem érdekes neki. Valahogy inkább a színházra terelte a szót. "Az én vallásom a színház." („Theatre is my religion.”)

Kérték, hogy beszéljen rendezésérõl, a My Name is Rachel Corrie-ról is. Megan Dodds színészi bátorságára vall, hogy elvállalta a lány szerepét, mondta Alan. A darab önálló életet él már, nincs mit tenni vele, és nagyon örül, hogy a színház tele van 17-22 évesekkel, akikre a darab hatással lehet. (Ezt máshol mondta, de azt hiszem, azért szereti ezt a darabot, mert egy olyan lányról szól, aki már kamasz korában sok mindenen gondolkodott, ami tényleg fontos, nem csak azon, hogy mit vásároljon stb., ezen kívül pedig nagyon jól írt is, kreatív, alkotó ember volt. Talán az a darab célja, hogy ráébressze a fiatalabb generációt, hogy kezdjen valamit az életével.)

Visszatérve a mozihoz Alan mondott valamit nagyon szarkasztikusan a film-popcorn-kóla szentháromságáról, (és közben persze forgatta a szemét, mi meg nevettünk), kijelentette, hogy nem tudja felfogni, hogy miért nem tudunk egy filmet megnézni a másik kettő nélkül.

Egy fiú kérdése a közönségbol. „Hello Alan!” Valamit még mondott, de nem tudom, mit. „Hello…Thank you.” A fiú ezután besöpört egy kis vigyorgást, mert megköszönte, hogy Alan olyan bölcs. „Thanks for being so wise. ” „Wise???” – nevetett Alan (nagyon széles vigyorral). A fiú azt kérdezte, hogy kik voltak, akik segítették a pályáján.
„Tanárok, főleg”- mondta Alan komolyan. Itt megint a tanárok és az oktatás fontosságát ecsetelte, megemlítve, hogy még a RADA-nál is mindenfélét dokumentálni kell az oktatásról, aminek semmi értelme és ez így nem jó. (Nagyon elégedetlen az oktatással, hitetlenkedő, szarkasztikus álnevetéssel, széttárt kézzel futólag megemlítette a kormány előző napi bejelentését az oktatási reformról is ennek kapcsán."Csak vessenek egy pillantást a kormány tegnapi bejelentésére..." (Just look out on yesterday announcement of the government...) Neki az tetszett, ahogy őt tanították, „ahogy az őrült lengyel drámatanárnő… na jó, nem őrült (mondja gyorsan Alan, vigyorgás a közönségből) a folyosón magyarázta, hogy sírt Ványa. Kíváncsi vagyok, ezt hogy kell feltüntetni az űrlapon”- mondta.

Ezután egy lány rendkívül bonyolult kérdése következett a szociális/tanácsi lakások problémaköréről érdeklõdve, hogy Alannek mi a véleménye az ezzel kapcsolatos filmekről. Azt hittem, hogy csak én nem értem a kérdést, de ahogy Alant elnéztem rájöttem, nem vagyok egyedül. Csend és Alan koncentrál. „Szociális lakások?” – kérdezi összehúzott szemöldökkel, tanácstalan kifejezéssel a száján, felfelé nézve a lányra, nyilvánvalóvá téve, hogy fogalma sincs, mit akar ezzel. „Az eastend-iekre gondol?” „Tanácsi lakások”- segít valaki. „Tanácsi lakások. Igen, laktam olyanban.”- mondja Alan, de továbbra sem érti a kérdést. Nagyon együttműködően elkezdi visszamondani. „Az érdekli, hogy az angol filmek stb.…?” Valószínuleg kommunikációs zavar volt, mert a lány nem ezt kérdezte. „Tegye fel a kérdést egyszerűbben” – kéri Alan.
Megint ugyanaz a kérdés, ugyanolyan bonyolultan. Továbbra sem érti senki, mit akar ezzel a lány, Alan kezd kétségbeesni. Látszik, hogy gondolkodik, és nagyon szeretne válaszolni, összehúzza a szemöldökét, huzigálja a száját a lányra fókuszálva. „Attól tartok szükséges lenne feltennie a kérdést újra úgy, hogy értsem.” (Kezdünk hisztérikusak lenni és vigyorgunk.) Megint jön a kérdés. Nagyjából talán arról, hogy az angol filmek hűen tükrözik-e az alsóközépréteg életét, vagy inkább formálni akarják azt.
Nyilvánvaló, hogy Alan (és mindenki) továbbra is csak félig érti a kérdést, de nekiveselkedik, hogy megválaszolja. „Right”- a plafon felé néz, fintorog (de csak játékból) és nagy levegőt vesz, „na ebből hogy jövök ki” arckifejezéssel. Abszolút vette a lapot ebben a fura szituációban, jó volt látni, milyen humora van. Egy pillanatra sem akadt fenn a helyzeten, nem tett úgy mintha szívességet tenne bárkinek is. (Pedig valójában tényleg kedves volt tőle, hogy 180 ember kedvéért, teljes jelenlétével velünk üldögélt az utolsó estéjén, amit elutazása elõtt Londonban töltött. Minden tiszteletem az övé.)
A kérdésre válaszolva beszélt egy kicsit az angol filmgyártásról vallott nézeteirol. „Utálom az angol filmekkel kapcsolatban, hogy olyan filmeket gyártunk, amelyekről kidüllesztett mellel megállapítjuk, hogy eladhatók Amerikának.” Szó szerint nem így hangzott, de ez volt a lényeg és Alan – nagyon szarkasztikusan - közben annak az embernek a testtartását utánozta, aki a mellén a nadrágtartójába dugja a hüvelykujját és nagyon büszke magára. „Nem tudom elhinni, hogy mi, angolok csak balettozó fiúkról és naptár-lányokról vagyunk képesek filmet készíteni” – utalt a Billy Elliott és a Calendar Girls c. filmekre. Nem tetszik neki, hogy az eladhatóság miatt torzul a valóság ábrázolása. Utalva arra, hogy a Sztárom a páromban pl. mindenki fehér, kijelentette, hogy „12 évig éltem a Notting Hillen, de nekem nem úgy tűnt, hogy ott nem laknak feketék.” (Forgatja a szemét, mi meg vigyorgunk.) Említette az Amerikai szépséget is és nem érti, miért az amerikaiak csinálták meg. "Én láttam azt a filmet. Mi is készíthettünk volna egy filmet egy ingatlan ügynökrõl." Itt végig szarkasztikusan beszélt, és míg látszott, hogy tényleg zavarják a filmes állapotok, közben persze játszott is nekünk egy kicsit (műfelháborodás), egyszeruen őrületes volt, ahogy zsörtölődött. A Love actually-ért sincs oda egyáltalán, de azért azt meghagyta, hogy ebben a műfajban még mindig Richard Curtis a legjobb. Végül Mike Leigh-t és még néhány jobb angol rendezőt említett, akik viszont küzdenek, hogy pénzt szerezzenek a filmjeikre.("struggling to fund another film") A végén nagyon udvariasan megkérdezte a lánytól, hogy ez válasz volt-e valamelyest a kérdésére, de attól tartok nem.

Megint hallgatói kérdés. A kérdezo méltatta az RSC-nél játszott 1985-ös „Ahogy tetszik” előadást és mindenekelott Alan fantasztikus Jacques alakítását. Kérte, hogy beszéljen erről. Alan bizonyára örült a kérdésnek, „minden szempontból nagyon fontos produkció volt”- mondta, viszont a legrosszabb kritikákkal (itt több jelzőt is használt a kritikákra pl. a „shocking” szót), amit életében kapott. Úgy tunik, még ma is ezt tartja a legjobb alakításának egyébként. (Én ezt nem hallottam/nem értettem, de valahol azt olvastam, hogy azt is mondta, hogy ha valamikor fel kellett volna akasztania magát a kritikák miatt, az akkor volt.)

Valaki arról kérdezte, hogy átviszik-e a MNiRC-t Amerikába. „Éppen tárgyalások folynak róla, nagyon szeretnénk" („there is a huge will”), - mondta Alan lassan. (Annyira látszott rajta, hogy örül, hogy a darabról kérdezzük. Nem mosolygott, vagy ilyesmi, nem ezzel fejezte ki; egyszerűen látszott az arcán, a szemén, hogy feloldódik a témában, nagyon komolyan nézett ránk, és halkan, elgondolkozva, nagyon a közönségre koncentrálva beszélt.) "Majd kiderül, hogy mekkora lesz az ellenállás.” Említette, hogy a darabot sokan félreértelmezik és antiszemitizmussal vádolnak mindenkit, aki a létrehozásában érintett, holott a darab célja nem a zsidó-palesztin konfliktus problémáinak feszegetése, hanem egy ember bemutatása, aki hatással volt és még inkább lehetett volna ránk, ha tovább él. A darab kapcsán felmerült az Amerika-ellenesség vádja is, csak azért, mert Rachel nem értett egyet Bush politikájával. A darabban elhangzik, hogy az, hogy valaki nem ért egyet a kormánya politikájával nem jelenti azt, hogy gyűlöli az országát, vagy áruló, sőt Rachel kifejezetten büszke volt arra, hogy amerikai.("She was an American patriot.") Szóval nagyon nagy ellenállás van a darabbal kapcsolatban, és Alan Megant is félti, az ő biztonsága a legfontosabb kérdés. „Lehet, hogy az én karrieremnek is vége lesz” – mondta Alan végül egész komolyan, utalva a támadásokra.

Nagyjából itt ért véget a beszélgetés. Bensőséges hangvételűre sikerült, én legalábbis nagyon meg voltam illetődve. Olyan volt, mintha egy pub-ban ültünk volna vele, ahol az ember egy ital mellett előadja a véleményét egyes kérdésekről. Óriási élmény volt. Kicsit tapsoltunk, Alan kedvesen mosolygott és elindult kifelé. Valaki nyújtott neki egy zacskót ajándékokkal és mondhatom a mosolyok mosolyát kapta érte cserébe.

Néhányan utána mentek azon az ajtón, ahol eltűnt, de nagyon kevesen. Látszott rajta, hogy nem akar aláírásokat osztogatni és annyi mindent adott nekünk azzal, hogy teljes valójában jelen volt arra az 1 órára, hogy hagytuk nyugodtan elmenni, azt hiszem, a legtöbben úgy éreztük, megérdemli, ha nem háborgatjuk tovább. Végül csak néhány olasz rajongó kapta el, de nem vagy alig osztott aláírást és továbbra sem engedte fényképezni magát. Mikor az ott állók megesküdtek, hogy nem adják el a képeit a neten, csak engedje már, hogy lefényképezzék, azt mondta, hogy nem szeretné, mert rosszul áll a haja. „My hair is a mess.” (Tündéri.) Bár biztosították, hogy soha az életben nem volt ilyen szép a haja, végül elengedték. Alan elment valamerre, velünk meg megteltek a környező pubok, hogy ki-ki vérmérséklete szerint kivesézze a hallottakat.